A karma hatalma

Mióta én vagyok a karma,
nem érint, ön mit akar ma;
ahogy a kártyát keverte tegnap,
abból lesz ma a leosztott lap.

És minden kis teremtő isten lenéz időnként, és azt mondja: nem, nem teremtek neked rosszat, bár, megtehetném, én már kiléptem a körforgásból rég. De hagyom, hogy megtörténjen… Hagyom, hogy te megteremtsd…

Reklámok

Álruhában

Felöltöztem,
hogy ne legyek meztelen;
hogy ne lássa prűd valóságotok
pőrén a lelkemet;
magamra húztam e széthulló gúnyát:
a testemet…

Emlékszem, meghaltál

Emlékszem, meghaltál.
Úgy haltál meg, hogy azt mesélték, élsz még.
De én tudtam, hogy megöltelek.
Nem egyszerűen megöltelek,
meg sem születetté tettelek,
kitöröltelek a létezésből.
Minden apró hieroglifával,
amit homokkal súroltam le a gyémántfalról,
egy-egy sejtedet vettem el.

És most, mikor az Emlékezet Piramisáról
az utolsó homokszem is lepereg…

Valaki mondja meg…

Boldogok a kerti vetések,
mert övék a csendnek országa…

Boldogok a csendben levések,
mert övék a szónak forrása…

Boldogok a szóló beszédek,
mert létüket Isten formálja…

Boldog tán, Isten termése…
Az igazság ott van Őnála…

A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető…

Ma még csak lehalkítom a telefonom,
holnap már azt sem nézem meg, keresett-e bárki,
és eljön a nap, mikor visszanézve azon gondolkodhatok –
ha akarok egyáltalán -,
ha tudtam volna mikor igen, mikor kerestél,
számított-e volna bármit…

Nagy, masszív íróasztalok…

…mert ma eszembe jutottál.
Meg az, ahogy egyszer egy nagy, komoly épület előtt mentem,
és akkor egy férfi nekem jött,
és én felnéztem,
és a feje felett láttam, hogy ez az.
Ez AZ a Nagy, Komoly Épület,
amit mások csak egy Kormányhivatalnak néznek,
ahol néha életekről döntnek,
de én tudom… csak én tudom az egészet…
Tudom, hogy nagy, masszív íróasztalok vannak ott,
meg csinos gyakornoklányok…

     És valóban, ha arra járok, és az ablakokra nézek, nekem örökre az jut eszembe, masszívak az íróasztalok. Meg az a gyakornoklány, aki talán nem is tudott semmit…
     Ha felnézek, elképzelem, hogy talán te éppen akkor nézel le. De valójában ezt úgysem látnám. Azt sem, ahogy hátrébb lépsz, és bevered a lábad egy íróasztalba, mert rossz helyen van. Mert néha a dolgok rossz helyen vannak. És rosszkor. Azt sem látnám, amikor egy gyakornoklány – egy másik – megkérdezi fáj-e. Azt sem, hogy azt feleled, fáj, de nem a lábadra gondolsz.
     Közben én csak nézem az ablakokat, és tudom, biztosan tudom, abban a Komoly Hivatalban masszívak az íróasztalok. Bár, még sosem láttam. De tudom. És azt is, csinosak a gyakornoklányok… És piszkosul fiatalok. Túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, mennyire masszívak az íróasztalok…

És csak mi tudjuk, mit jelent a citromfagyi a szénsavas hússal,
és mit jelent a gorilla a belvárosban.
Mit jelent, amikor egy mobiltelefon a kövön koppan,
mit kell utána szólni elhalóan.

     Tudod, ma láttam azt a Kormányhivatalt a Híradóban. Fogalmam sincs, mit mondtak róla, mert csak mosolyogtam. Na, igen. Nagy Komoly Kormányhivatal, és nekem csak az íróasztalokon jár az eszem. Meg azon, így utólag, nem tudom, bocsánatot kért-e az a férfi, aki akkor nekem ütközött, de már nem is számít. Hiszen nélküle nem tudnám, hol vannak azok a masszív íróasztalok, ahol matematikusok élnek. És néha álmodnak. Néha meg sírnak…

De az íróasztalok mindent kibírnak…

Változás…

Testidegen lettem,
S e testnek idegen,
Lehunyom szemem,
S már nem tudom, ki az,
Ki becsukja nekem.

Felszakad sejtjeim közt,
A bőrszerű takaró,
S átvillan egyre többször
A szakadékokon át
Az ősöreg való.

Különös táncba kezdve
A lélek egy hullámra talál;
Másokkal együtt lejti,
S bár többé már nem keres,
Újra és újra csak talál…